Tudod.. Sokat gondolkodom rajtad.. Rajtunk.. Amik voltunk..
S fáj az, amivé lettünk.. Hogy ma már egymáshoz sem szólunk, s egymásra sem
nézünk.. Ennek nem így kéne lennie. Hiszen én még most is szeretlek.. És te is.. Szeretsz,
Nem?! És mégis.. Nem tudom, mit éreznék, ha megszólítanál,
vagy egyszerűen csak összeakadna a tekintetünk.. Fájdalmat, vagy örömöt.. Azt
hiszem inkább a kettő különös együttesét.. A fájdalom és az
öröm elvegyülne a szívemben.. szétfeszítené az érzés a
szívemet.. De vágyom arra a szóra, arra a tekintetre.. De
nem merek lépni.. Tudod.. Néha úgy megérintenélek.. Csak egy
röpke pillanatra.. Csak végigsimítanék a kezeden.. Egy
pillanat lenne.. De nekem annyit jelentene.. De nem merek
hozzád érni.. Félek, hogy akkor minden eddigi álmom rólunk
összeomlana.. Hiszen, tudom,hogy nekünk már nincs jövőnk..
Mégis érzem.. Kellesz nekem..
Azt hiszem, veled is így van ez..Hiszen ami véget ért, az már
sosem lesz ugyanolyan többé.. Ez olyan se veled, se nélküled
dolog, azt hiszem.. Mert nem tudlak elfelejteni... De nem akarok
nélküled lenni tovább.. De veled
sem.. Tudod milyen érzés ez?? Igen, azt hiszem tudod.. Amikor
el akarsz zárkózni valaki elől,hogy ne fájjon neki sem és
neked sem.. De közben ez a valaki az a személy, akire
legjobban vágysz.. Akire a legnagyobb szükséged van.. Hát
ez a sorsunk.. Külön, egymásért szenvedjünk.. Elfogadom, ha te
is. S te elfogadod.. Hát így én is..Szenvedjünk csendben, a világ
ne is sejtse.